2017. február 1., szerda

Ladányi-Laurinyecz Klára: küzdelem

véres kardod
porba ejted
s ugyanígy roskad,
hullik el tested

csatádban győztél
lábadnál hever az ellen
mégis veszettél

saját magad ellen


Megjelent: Szó-kincs 2013, Aposztróf Kiadó, 2013

Ladányi-Laurinyecz Klára: Szilánkok

Törött álmaid szilánkjai fölött
kisírt, vörös szemmel állsz.
Nem emlékszel, mikor és hogyan
zuhant, robbant ezerfelé az a
sok terv és vágy, melyet oly'
féltve hordoztál kebleden,
szíved puha sötétjébe zárva.
Hogy majd író leszel, hírneves;
Fehér lapon neved büszkén
feszít a fekete tinta
keretébe zárva, s emberek százai
járnak a városban,
hordozván munkád gyümölcsét.

Ám nem lettél író, sem híres költő,
irodalmár vagy firkász.
Elkapkodták előled, mit
mondani kívántál, s nem maradt
semmi más, csak csend és üres
lapok, kínosan feszengő tollvonások,
áthúzott sorok, meg nem született
bölcs mondatok.

Nincs új dal, nincs új vers, sem mese,
mit az olvasó ne fújna kívülről.
Minden ötlet, téma immár ismétlés,
csak plágium, hisz mindent elmondtak
már, minden szó idézet,
minden vers
citátum.


Megjelent: Ígéretek8 antológia, Szecsődy Péter (szerk.), Garbó Kiadó, 2012

2017. január 20., péntek

Anya, őrült vagy?

Ezt a kérdést szegezik nekem a gyerekeim, ha kiborulok. Sokáig gondolkodtam, honnan szedhették, és valószínűleg onnan, hogy ha nem haladunk sehova, pedig sietnék, azt hangoztatom, hogy megőrülök. Ezek szerint ők érzik, amikor ez meg is valósul.

Jelen pillanatban megint az őrület határán állok. Volt itt ma már minden. Sírás, üvöltés, műanyagszék hajigálás. Türelmetlen vagyok a gyerekekkel egész nap... Frusztrációm az egekben. Mert mikor már megnyugodnék, hogy a gyerek vééégre nem kakil be, az óvodai fogadóórán megtudom, hogy a gyerekem január óta ok nélkül bánt egy kislányt. És ha megkérdezik, miért csinálja, nem mond semmit. Talán ő maga sem tudja. 

Amikor nekiszegeztem a kérdést, hogy miért bánt egy kislányt az oviban, azt mondta, ő nem bánt senkit. És nem tudom, mitévő legyek. Megint úgy érzem, hogy valamit elrontottam a nevelésében. És félek, ha rápörgök, megint rosszabb lesz... 

De annyira rosszul érint, hogy másokat bánt a gyerekem, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Én mindig szorongós, visszahúzódó gyerek voltam, aki rettegett attól, hogy kipécézik maguknak a többiek és bántják, csúfolják. Erre itt ez a helyzet, és úgy érzem, megbénulok. Tehetetlen vagyok. 

Zúg a fejem a kérdésektől. Ez idővel csak rosszabb lesz? Mit rontottam el? Komolyan, megőrülök... 

2017. január 1., vasárnap

Hello 2017!

Az év végi visszatekintés és hálaadás kapcsán megfogalmazódott bennem, hogy nem mondunk elégszer hálát azért, amink van. Sokszor panaszkodunk, hogy ez hiányzik, az nincs, de valahogy arról elfeledkezünk, ami az orrunk előtt van. Márpedig érdemes lenne egy kicsit erre is odafigyelünk.

Én például rájöttem a gyermektelen szilveszter estén, hogy bár jó volt zavartalanul megnézni két (!) filmet is, azért sokkal sivárabb lenne az életem, ha ennyire halk lenne a lakás minden nap. Kellett idő, hogy felfogjam, hogy a gyerekeim a hivatásom, és az, hogy anya legyek. És ijesztő a jövőre gondolni, amikor nem lehetek már itthon egész nap, és dolgoznom kell, miközben a gyerekek dolgait is intézni kell. Ráadásul meg kell állni a helyem mindenhol. Rettegek ettől, ha őszinte akarok lenni. 

Ám a 2016-os évből hoztam magammal valami fontosat: bármit teszek, nem kell tökéletesnek lennem. Hibázhatok, ahogy az elmúlt esztendőben is hibáztam, és ez nem baj. A kudarc kell, hogy láthassuk, mit nem csináltunk jól. És hogy ne bízzuk el magunkat, hogy mi vagyunk a legkirályabbak, mert akkor nagyot koppanhatunk. Ez mondjuk engem nem fenyeget, mert magammal szemben sosem voltam elfogult, nagyon jól látom a hibáimat. Ami megint nem a legjobb, de ebből is tanultam! Nem szabad túl szigorúnak lennünk magunkkal. Nekem ez nagyon nehéz lesz, de igyekszem nem saját magam rabszolgahajcsára lenni. 


Az utolsó gondolat, amit így az új év első napján fel szeretnék jegyezni, az az "élménydzsem," A Pinteresten láttam pár éve egy ötletet, hogy befőttesüvegbe gyűjtsük össze cetlikre felírt élményeinket, amit aztán az év utolsó napján visszanézhetünk. Ezen felbuzdulva több barátomnak is kidíszítettem egy-egy befőttesüveget erre a célra. Én akkor nem kezdtem bele ebbe, ma viszont, amikor ismét összefutottam ezzel az ötlettel, úgy döntöttem, hogy idén én is készítek egy "élménydzsemet!" Már ki is jelöltem az üvegemet! 



Élményekben gazdag, boldog új évet mindenkinek! :)

2016. december 19., hétfő

Olvasós diadal, avagy kalandjaim Emmával

Forrás: Facebook.com
A minap akadtam össze egy bejegyzéssel, miszerint Jane Austen Emma című regénye 201 éve jelent meg, és rögtön arra gondoltam, hogy végre megírom ezt a bejegyzést, amit már egy ideje terveztem. Ugyanis az idei évi nagy diadalom, hogy kiolvastam ezt a regényt! És igen, ez büszkeség. 

Jane Austen több regényét olvastam már korábban, hiszen szerencsére tananyag angol szakon. Így ha akartam volna se nagyon tudtam volna elkerülni a Büszkeség és balítéletet, amit az elején szívből gyűlöltem és idegesítőnek találtam. Aztán a regény végére pálfordulás következett be, és azon kaptam magam, hogy már drukkolok, hogy a szerelmesek végre összejöjjenek! Onnantól kezdve én is Austen-rajongó lettem.  Az egyetem befejezése után került a kezembe az Értelem és érzelem, ami szintén a szívemhez nőtt. El is határoztam, hogy amint időm engedi, a többi Jane Austen-regényt is elolvasom. 

Tavaly nyáron jutott eszembe, hogy elolvasom az Emmát. A harmadik gyermekemet vártam épp, és az utolsó hónapban gyarapodtak a vizsgálatok száma, és persze a kórházban ücsörgéssel töltött idő is növekedett. Könyvtártagság hiányában a telefonomra töltöttem le a regényt, és azt olvastam várakozás közben. 

A tizenkilencedik századi angolba bele kellett rázódnom, de viszonylag hamar sikerült is. Amit azonban nehezen szoktam meg, az a hosszadalmas mondatok voltak. Négy, öt, akár hatsoros, többszörösen összetett mondatok sorakoztak egymás után. Néha azt sem tudtam, mi volt az eleje, mire a végére értem. Nagyjából nyolcvan oldalig jutottam, aztán abba kellett hagynom az olvasást, mert megszületett a kislányom, és a szabadidő fogalmát egy jó-időre elfelejtettem. 

Idén nyáron azonban sokéves kihagyás után beiratkoztam a könyvtárba és kivettem a könyvet! A telefonon olvasás túl kényelmetlen volt, én jobban szeretem lapozgatni, fogdosni az aktuális regényt. Újult erővel vetettem bele magamat az Emmába. 

Mit ne mondjak, most sem volt könnyű megbarátkozni a végeláthatatlan barokk körmondatokkal. Nevettem magamban minden ilyen soksoros szörny láttán, mert arra gondoltam, ma már ezt így nem jelentetné meg a mi Jane-ünk! Túl sokat változott a világ kétszáz év alatt. Minden sokkal gyorsabb volt, a jókais aprólékos leírásokra ma már senki nem kíváncsi. Egész másra áll már az agyunk... Ennek ellenére haladtam tovább a regénnyel, mert maga a történet érdekes volt. Austen mesterien kuszálta össze a különböző szálakat, és korántsem lett teljesen kiszámítható a regény vége, habár volt, amire számítani lehetett. 

Valahol azonban még mindig elbűvölt a tizenkilencedik századi angol élet, a kisváros jellemző karaktereivel, mindennapjaival, társadalmi eseményeinek fontosságával. Az Emmából érdekfeszítő korrajz válik, ha az olvasó elég türelmes, és túlteszi magát az olykor terjengős írásmódon. (Úgy érzem, ebben az a jó, hogy segít egy kicsit lelassítanunk, és rácsodálkozhatunk apróságokra, amik felett könnyű átsiklani.)


Októberben sikerült befejeznem ezt a regényt. Személy szerint nagyon örülök neki, mert elég küzdelmes olvasmány volt, de nem bántam meg, hogy elverekedtem magam a végére. Hogy mi lesz a következő Jane Austen könyv, még nem tudom. Annyi biztos, hogy lesz következő! :)

Velem marad

Ma végre megérkezett a könyv, amire annyit vártam! Le is kellett ülnöm, hogy mielőbb kiírjam magamból ezt az élményt.


Szaszkó Gabriella első regénye, a Maradj velem! a múlt héten jelent meg a Maxim Kiadó gondozásában. December elejétől már előrendelhető volt, és ma kézhez is kaptam a példányaimat. Hihetetlen érzés a kezemben tartani ezt a könyvet, aminek a sorsát volt szerencsém nyomon követni születése pillanatától fogva. Szívmelengető a borítóra pillantani azzal a tudattal, hogy a legjobb barátnőm gyermekkori álma valóra vált. És persze azt is tudom, mennyi munka áll mindezek mögött. 

Gabit az óvodában ismertem meg, és azóta tart a barátságunk. Rengeteg mindenben különbözünk, de egy dolog nagyon is összeköt minket: az írás. Habár én nagyjából egy éve foglalkozom ezzel komolyabban, Gabi évek óta ír novellákat, és több regényt is befejezett már. Az ő odaadása és hivatástudata az, amiért igazán felnézek rá, és amiből minden nap erőt meríthetek, amikor éppen viaskodom saját kreativitásommal és megkérdőjelezem annak létjogosultságát az életemben. Kicsit olyan ő, mintha a mentorom lenne, amikor már fel akarom adni, emlékeztet rá, hogy az írás önmagunkról szól. A kitartó biztatásáért pedig nagyon hálás vagyok neki.  

Éppen ezért hihetetlen büszkeség és boldogság tölt el, hogy megjelenhetett a könyve, hiszen méltán megérdemelte ezt a lehetőséget! A Pennington-fiúk története tényleg nem mindennapi olvasmány. Még ha nem is az a könnyed romantikus műfaj, amit olvasni szoktam, a szívemhez nőtt ez a regény, és tudom, hogy még sokszor elolvasom.

2016. december 15., csütörtök

Novemberi történet

Alig vártam a novembert. Október végén szinte a perceket számolgattam, hogy mikor lesz már végre elseje!? Mire föl volt ez az izgalom? Ekkor indult a NaNo, vagy más néven National Novel Writing Month, amire idén én is beneveztem. Ez egy írós kezdeményezés, aminek a lényege, hogy egy hónap alatt írj meg egy regényt, vagyis 50 000 szót. 

Én, persze nem gondoltam magamról, hogy képes lennék napi kb 1700 szót legépelni, és nem is tűztem ki ezt célomul. Egyszer már megpróbáltam, és két hét után feladtam az egészet, mert annyi idő alatt csupán 700 szót sikerült megírnom összesen. És ez a kudarcélmény nagyjából öt évig kísértett. (Maximalista vagyok, igen, és persze perfekcionista. És igen, borzalmasan rosszul kezelem, ha valami nem sikerül elsőre tökéletesen.)

Okulva tehát korábbi rossz hozzáállásomból, idén azt a célt tűztem ki magam elé, hogy legalább 5000 szót megírjak egy hónap alatt, és ami még fontosabb volt, szakítsak időt minden nap az írásra. Mert bár nagyon kell ez nekem, az ősz folyamán alig írtam. És hiányzott. Úgyhogy a NaNo kapóra jött. Ő volt a rabszolgahajcsárom, aki fölöttem áll, és nyom, hogy haladjak. És csodásan bejött!

A fejem folyamatosan a történetemen kattogott, és amint volt egy kis nyugtom, általában a gyerekek ebéd utáni alvása alatt, leültem írni. Volt, hogy nagy nehezen 300 szót izzadtam ki magamból, de olyan is előfordult, hogy majdnem 1200-zal nőtt az aznapi szószámom. Másnak ez lehet, hogy nem nagy cucc, de nekem baromira fontos volt, és minden nap egy mini-győzelem volt, amikor tényleg sikerült leülnöm írni. A történet pedig szépen kerekedett és gördült tovább. 



A végeredmény aztán igencsak meglepett. Az 50 000 szót ugyan nem sikerült elérnem, de a legtitkosabb vágyaimban remélt 15 000-res szószámot igen! Így november végén 15115 szóval zártam, és a történet még nem ért véget.


December elején fejeztem be a kisregényt, ami majdnem húszezer szavas lett. Életem első, novellánál hosszabb írása ez, amit be is fejeztem. Mondhatjuk, hogy mérföldkő az írói énem számára, hiszen most szembesültem azzal, mire vagyok képes, ha tényleg rászánom magam, és nem hagyom, hogy a belső kételkedő hangok elnyomjanak. Igaz, még mindig csak egy első verzióról beszélünk, amiben bőven akadnak hibák és hiányosságok, de legalább van, amin tovább lehet dolgozni!


A NaNo közben kezdtem el olvasni Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvét, amit a legjobb barátnőmtől (és írós példaképemtől) kaptam. Mit ne mondjak, kellett nekem ez az olvasmányélmény! A könyv gyakorlatilag arra buzdít, hogy ne foglalkozzunk azzal, ki mit mond a művünkre, csak alkossunk, ha ez az éltetőerőnk! A kreativitás tehát elsősorban öncélú, a saját boldogságunk és boldogulásunk eszköze, az pedig egy szuper melléktermék, ha másnak is tetszik, amit alkotunk. 

Nekem nagyon kellett ez a könyv, mert, ahogy az írósulis tanárom is rámutatott, nagyon azon görcsölök írás közben, hogy a potenciális olvasóim milyen véleménnyel lesznek arról, amin épp dolgozom. Ez pedig baromira nem segít az alkotásban, hogy őszinte legyek. Az viszont, ha a saját szórakoztatásodra írsz, már sokkal ösztönzőbb. 

Úgyhogy most igyekszem játszósra venni a figurát, és kitartani amellett, hogy ha nem is minden nap, de a hét nagy részében leüljek és írjak valamit. Mert az írás számomra terápia, kimenő a szürke hétköznapokból. Igazi lételem, ha úgy tetszik. És boldog vagyok, hogy néhány év kihagyás után ismét teret szerzett magának az életemben. És ki tudja? Lehet, hogy egyszer sikerül valami olyasmit alkotnom, ami esetleg nyomtatásban is megjelenhet. Most azonban az a fő cél, hogy tartós kapcsolatot alakítsak ki a kreativitásommal.